Home Uncategorized A tudatos NEM-et mondás = Önmagunk szeretete

A tudatos NEM-et mondás = Önmagunk szeretete

by Orsi

Szerintem előbb-utóbb van 1 olyan pont az életünkben, amikor rájövünk, hogy semmilyen helyzetben nem érdemes önmagunkat és a saját érzéseinket figyelmen kívül hagyni. Még akkor sem, ha másoknak szeretnénk örömet szerezni.

Azokban az esetekben, mikor érezzük magunkban, hogy legszívesebben nem tennénk meg valamit, mégis megtesszük az történik, hogy ‘másoknak nem tudunk vagy nem merünk NEM-et mondani, és ezzel valójában önmagunkra mondunk NEM-et.’

Ez a fajta viselkedés több dologból is eredhet. Én most azt a ‘fajtáját’ írom le, melynek az alapja az együttérzés. Az az érzés, hogy emberi lényként képesek vagyunk nagyon egymásra hangolódni, megérezni, hogy mi esne jól a másiknak és mivel szeretnénk neki segíteni, örömöt okozni, gondoskodni róla, ezért IGEN-t mondunk az ‘igényei kielégítésére’.

Ez megjelenhet a párkapcsolattól kezdve, a gyerekeinkkel és a szüleinkkel való kapcsolatig…igazából bármilyen kapcsolatunkban.

Én például a munkámban elég határozott és következetes tudok lenni, és könnyen tudok NEM-et mondani, ha úgy érzem. A lenti történet viszont megmutatja, hogy ha átkerülök egy olyan ‘üzemmódba’, hogy teljesen azonosulok egy másik emberrel, akkor az azonosulás miatt én is bele tudok kerülni abba, hogy magamat figyelmen kívül hagyom.

A saját példámon keresztül osztom meg azt, hogy:

  •   ennek a fajta viselkedésnek, milyen következménye volt rám nézve
  • és hogy mire jutottam azzal kapcsolatosan, hogy hogyan lehetünk egyszerre szeretetteljesek, együttérzőek, gondoskodóak másokkal úgy, hogy közben magunkat is figyelembe vesszük.

*Elöljáróban 1 kis infó: Krisz, akit 2 sorral lejjebb megemlítek a történetben az én ’kedves szellemi útitársam’. Földi szavakkal nem tudom és nem is szeretném őt bekategorizálni.

A találkozás és a Döntés

Tavaly (2018) novemberében történt, hogy Krisszel a Teréz körúton sétáltunk és az utcán megszólított bennünket egy tolókocsis srác. Megkérdezte, hogy segítenénk e neki, abban, hogy tudjon egy meleg ételt enni.

Kint hideg volt már akkor, és ő ott ült a tolókocsiban, a lábaival pedig láthatóan probléma volt, el voltak deformálódva.

Ahogy így kimondta, hogy mennyire örülne egy meleg ételnek azonnal megjelent bennem az együttérzés. Tolókocsiban, kint a hidegben ücsörögve, nekem is nagyon jó lenne, ha ehetnék valami finom meleget…

Mondtuk neki, hogy segítünk, és megkérdeztük, hogy mit szeretne enni. Ő pedig csillogó szemekkel azt válaszolta, hogy:

„Nagyon-nagyon örülne egy meleg sült kolbásznak, amit a mellettünk levő hentesüzlet sütödéjében lehet venni.”

Krisszel egymásra néztük. Mindketten éreztük, hogy “O-o, ez itt most egy komfortzónán kívüli dolog”. Lévén hogy én több mint 1 éve nem eszem húst, Krisz pedig egyre kevesebbszer maximum halat, vagy csirkét számunkra az utolsó dolgok egyike lett volna bemenni egy henteshez. (Szeretnék itt még annyit megjegyezni, hogy én mindenki étkezési szokásaival békében vagyok. Amiket ebben az írásomban leírok, az rám/ránk vonatkozik)

Ismertük azt a környéket és az egyéb meleg étel alternatívákat, ezért rögtön felajánlottam , hogy egy 50 m-re levő másik üzletből is tudnék hozni ételt, ahhoz mit szólna?

Erre ő továbbra is ugyanazzal az érezhető erős vággyal még egyszer elmondta, hogy ő leginkább meleg kolbászt szeretne enni. (Jelzem, hogy neki nem mondtuk egy szóval sem, hogy mi hogy vagyunk a húsokkal, meg a hentes témával, szóval nem tudta, hogy miért ajánlottuk fel a másik helyet.)

Krisszel újra egymásra néztük, érzetük, hogy mennyire szeretné. Döntöttünk, és azt mondtuk:

„Oké, bemegyünk a henteshez és hozunk kolbászt.”

(A srác nem tudott volna bemenni, ha csak simán pénzt adunk neki, mert a bolthoz egy kis ajtó vezetett be, ahova fel is kellett lépni, tehát nem volt tolókocsi-kompatibilis.)

Nagy levegőt vettünk és beléptünk a klasszikus magyar, kissé lelakott hentesüzletbe, ami ugye sütöde is volt egyben.

Az egyetlen megmentőm: a figyelmem tudatos fókuszálása

Pffff…az a szag, ami ott bent volt. Huh…

Szerintem pár lépést mentünk befele és Krisz jelezte, hogy ő inkább kimegy. Ezt abszolút meg tudtam érteni, én viszont nagyon elszánt voltam és ismét döntöttem, hogy „bent maradok és én bizony szerzek kolbászt”.

Ezt pedig a szalámis-húsos pult előtt várakozva lehetett megtenni, úgyhogy beálltam a sorba.

Csak páran álltak előttem, gondoltam hamar sorra kerülök. Tévedtem.

Az előttem levők nagyon sok mindent kértek, sült dolgokat és magukkal vinni való ’egyebeket is’….kb. 5-10 percbe telt, mire a kiszolgáló hölgy végzett velük.

Mindeközben én kezdtem émelyegni, de a figyelmemet tudatosan a körülmények elfogadására irányítottam.

A challenge tovább folytatódott, mert egy hentes kijött a hátsó helyiségekből, el tudjátok képzelni milyen ruhában…

Ekkor is visszahoztam a fókuszomat. Tudtam, hogy kimehetek bármikor. De azt éreztem, hogy én kitartok. „Ez a kis idő kibírható.”

Végre sorra kerültem.

A pultos hölgy nagyon szimpatikus volt – a kedvességével beragyogta ezt a furcsa helyet – én pedig  minden energiámat összeszedtem és szépen soroltam neki, hogy:

1 sült kolbászt kérek szépen, hozzá kenyeret, meg 1 pohár vizet.

Összerakta a kis szettet egy tálcára, én kifizettem, és végre kiléphettem az ajtón.

Ajándék átadva, ’csak’ én éreztem magam rosszul

A tálcát az étellel együtt átadtam a srácnak. Azt hiszem nagyon örült, de azért emlékszem erre kevésbé, mert az én fejem szerintem olyan lehetett, mint egy zöld, rosszul-levős smiley.

’A küldetést teljesítettem’, viszont a sütödében levő szagok az orromba égtek. És a kabátomba, és a hajamba.

(Most szeretnék bocsánatot kérni, az összes vizuális képért és leírásért, amit kevésbé kellemes olvasni. Bízom benne, hogy a „tanulság rész megragadását” segíti majd mindannyiunkban 🙂 ).

Kint az utcán Krisz még adott a srácnak egy kis pénzt az esti szállására, aztán elköszöntünk tőle. Ő elkezdett falatozni, mi pedig mentünk tovább az utunkra.

Mindeközben energia szinten a „háttérben” az történt…

Körülbelül 1 órámba telt, mire visszahoztam az energiaszintemet a normál állapotomba és teljesen jól lettem. Hm…elgondolkodtató.

Energia szinten az történt, hogy miközben másvalaki energiáját megemeltem – azzal, hogy örömöt okoztam neki – a sajátomat alig tudtam úgy megtartani, hogy ne hányjak.

A döntéseim révén saját magamat ’helyeztem a hentesüzletbe”, az ottani várakozás közben pedig belül a tehetetlenség és a szorongás állapotába kerültem. Ez nagyon alacsony energiaszint, nem csoda, hogy rosszul voltam. Még akkor is, ha erősen fókuszáltam közben az elfogadásra és az részben megtartott.

Mivel minden energia – mi magunk is – ezért az a rezgési tartomány, amin éppen vagyunk és létezünk a számunkra a legértékesebb dolog. Azért is mert úgy tudunk mi magunk jól lenni és hosszú távon másoknak is adni és örömet okozni, ha van miből adnunk, azaz magas rezgési tartományon létezünk és tudatosan azon is tartjuk magunkat.

Valójában a különböző rezgéstartományainkat hívjuk érzéseknek/érzelmeknek, és adtunk nekik fogalmi szinten olyan megnevezéseket, mint az öröm, a lelkesedés, a csalódottság, a harag, az irigység….

Oké, még egyszer kicsit másképp:

,Mindannyian érzékeljük a saját rezgésszintünket. Ebben semmi ‘különleges nincs’. Azért pedig, hogy ki tudjuk fejezni szavakkal is elneveztük például Örömnek vagy Szomorúságnak. Ezek viszont akkor is csak szavak, amelyeket megelőz az hogy mind érezzük, azt az állapotot, ahogyan éppen létezünk.

Azért is van nagy jelentősége annak, hogy milyen állapotban létezünk (itt írhatnám azt is hogy hogyan érezzük magunkat, vagy azt hogy milyen rezgésszinten vagyunk), mert ez az állapot határozza meg, hogy hogyan éljük meg azt a folyamatot, amit életnek hívunk. Ha lecsökken a saját rezgésszintünk, mert pl. magunkra NEM-et mondunk, akkor egész egyszerűen rosszul érezzük magunkat. Ezt pedig nem célszerű magunkkal tennünk.

Az én estemben, nem történt nagyon vészes dolog, mert 1 óra alatt visszaálltam alaphelyzetbe.

Ha viszont valaki tartósan benne tartja magát egy ilyen energiába – pl. csak ad és ad a környezetének, miközben ő saját magát rosszul érzi, akkor az egy tartós boldogtalanságot, feszültséget hozhat létre benne. Ez az állapot pedig rombolja őt magát is és aztán a környezetét is. Nem akarom túlmagyarázni, még sokat tudnék írni erről, de most ennyit az „elméletről”.

’Amit megtanultam’ és az Elfogadás energiája

Továbbra is szeretek együttérző lenni és segíteni, ha valakinek tudok. Viszont odafigyelek arra, hogy magamat is figyelembe vegyem mielőtt meghozok egy döntést, amivel másokat segítek. Úgymond „nem hagyom ki magamat az egyenletből.”

Nem mondom azt, hogy mindig csak úgy mondhatunk valamire IGEN-t „ha baromi nagy örömöt okoz nekünk egy dolog megtétele”.

Pl. tegyük fel, hogy egy családtagunk megkér, hogy intézzünk el neki valamit, de ehhez nekünk valójában egyáltalán nincs kedvünk, még akkor sem, ha szeretjük őt.

Ilyen esetben én az Elfogadás energiájában való cselekvést „javaslom”. Ez egy nyugodt, szinte semleges energia, ami egyfajta „rendben van, tudatosan úgy döntök, hogy ezt nyugodtan megteszem” érzésből ered.

Engem is ez tartott meg a sütödében, hogy valóban megszerezzem, amiért bementem. Ellenállás helyett elfogadtam, hogy az van körülöttem „ami” – húsok tömkelege mindenhol – és helyette a célomra fókuszáltam.

Ha úgy érzitek, hogy az Elfogadás energiájával sem tudtok megtenni egy adott dolgot, bármennyire is szépen kér valaki, akkor pedig azt javaslom, hogy ne tegyétek.

Mert mi történne, ha megtennétek?

Vagy legyen egyes szám első személyben: Mi történne, ha én megtenném?

Elkezdeném magam rosszul érzeni cselekvés közben, feszült lennék, ingerült, és általában innét indul el aztán a feszültség kifelé áramoltatása. Ezt sokaknál megfigyeltem. Amikor nem mondunk NEM-et pl. elvállalunk valamit, amit nem is szeretnénk megtenni, akkor feszültek leszünk, a feszültségtől pedig előbb-utóbb szeretnénk megszabadulni, és elkezdjük kivetíteni a környezetünkre…

Az új lehetőségek

És megint jövök egy inspirált kérdésemmel:

El tudjátok képzelni, hogy milyen lenne egy olyan világ, amiben mindenki arra mondana csak IGEN-t, amit örömmel vagy ’legalább’ elfogadással meg tud tenni?

Ha ezt tudatosítanánk magunkban és kommunikálnánk is a többi embernek?

Egy csomó elnyomott feszültség létre sem jönne. Sokkal tisztábbak lennének az emberi kapcsolatok.

Önmagam figyelembevételével a fenti történetben ezt mondtam volna a srácnak:

‘Érzem, hogy nagyon-nagyon örülnél a sült kolbásznak, viszont az a helyzet, hogy én nem eszem húst, és ha bemennék egy hentesüzletbe valószínűleg rosszul lennék. Ismerek egy másik közeli helyet ahonnét nagyon szívesen hozok neked húsmenetes meleg ételt. Ha ez nem jó, akkor pedig odaadom az ételre a pénzt, és légy szíves kérj meg majd valaki mást, hogy vegye meg neked a kolbászt.’

Ennyi.

Energia szinten egy picit még ránézve ugyanerre:

  • még az első esetben – azaz a valóságban – a srác energiaszintje nőtt az örömtől, az enyém drasztikusan lecsökkent a számomra enyhén szólva diszkomfortos helyzettől
  • addig itt a második esetben az én energiaszintem is megmaradt volna, és az övé is nőtt volna, max egy kicsit elnyújtottabb formában, ha később kapja meg az ételét

Ebben a másik alternatívában sokkal inkább maradt volna mindenki az öröm szintjén. És ez itt a lényeg. Hiszen mind jól szeretnénk lenni.

A tudatos NEM-et mondás, így segít egyéni szinten bennünket, és mindenki mást is, akivel kapcsolódunk. Az Együttérzés és a Tudatosság összessége az az energia, amivel szerintem igazán tudunk tenni a világért.

Ez az élményem számomra egy valóban ’fókuszált’ emlékeztető volt arra, hogy akkor is vegyem magam figyelembe, ha tiszta szívvel és szeretettel szeretnék másoknak segíteni.


Ha úgy érzed, hogy tetszett, amit olvastál, akkor én nagyon örülök neki, ha kedveled vagy esetleg megosztod. Ha pedig szeretnél tudatosságról és inspiráló összefüggésekről még többet olvasni nézd meg a Csodálatos Életeink facebookját is.


You may also like