Nemrég egy vendégségbe voltam hivatalos, ahol elég sok meghívott volt. A társaságból több embert ismertem és jó érzés volt találkozni velük, beszélgetni, közben pedig finomakat enni. Emellett már ott és akkor is érzetem, hogy bizonyos beszélgetések közben megjelent bennem egyfajta feszültség.
Az este során volt egy olyan meghatározó beszélgetésem is, amikor viszont kifejezetten jól éreztem magam, és nagyon feltöltődtem.
Miután hazaértem ez a 2 alapvető élmény kavargott bennem:
- Hogy milyen jó volt, az amikor egyszerűen és nyugodtan megosztottam az aktuális érzéseimet valakivel a társaságból, és hogy valójában nekem ez a természetes…őszintén kimondani, azt, amit érzek és gondolok.
- Emellett azt is észrevettem, hogy amikor nem voltam önmagamhoz hű – és idomultam a környezetemhez bizonyos dolgokban -, akkor olyan feszültségeket halmoztam fel magamban, amiket még „haza is hoztam”, és itthon is éreztem.
Erre abból jöttem rá, hogy lefekvés után eszembe jutottak még bizonyos beszélgetések és helyzetek, és közben megint jött a feszültség érzése.
Az ezt követő napokban megfogalmaztam magamban, hogy:
A saját jólétem miatt azt a fajta kommunikációt célszerű követnem az emberi kapcsoltok terén, ami számomra örömöt okoz. És célszerű azt abbahagynom, ami nem okoz örömöt.
Ez elég egyszerűen és logikusan hangzik. És az is 🙂
Azóta tudatosítottam magamban – és nevet is adtam neki – , hogy azokban az esetekben, amikor a feszültséget éreztem, akkor az u.n. ’Képlékeny puzzle darab’ mintám kapcsolt be.
A ’Képlékeny puzzle darab’ minta
Szerintem ez a viselkedési minta sokaknak ismerős lehet.
Az érzékenységem miatt hajalmom van arra, hogy megérezzem, hogy hogyan lehet nagyon nagyon könnyen kapcsolódni a többi emberhez. Olyan kép jutott eszembe, mintha egy képlékeny puzzle darab lennék, ami olyan formára tud illeszkedni (automatikusan), hogy tökéletesen illjen a körülötte levő többi puzzle darabhoz.
Ez a viselkedés hoz egyfajta közösség élményt, csak az a hátulütője, hogy közben „magamat adom fel”.
Ezt az „önfeladást” egy társaságban csupán helyeslő bólogatással is meg tudom tenni, egészen addig, hogy olyan dolgokról kezdek el beszélni, amihez nem is érzem igazán a kapcsolódást.
És hogy mindezt miért?
Természetesen – tudat alatt – a szeretetért, és azért az illuzórikus érzésért, hogy „én közétek tartozom”.
Érdekes megfigyelni saját magamon, hogy bizonyos helyzetekben így ’ki tudok zökkenni önmagamból’ és idomulok másokhoz…
Egyszer olvastam egy nagyon szép gondolatot. Gary Zukav mondta Neale Donald Walschnak – ők mindketten spirituális tanítók – , amikor arról beszélgettek, hogy Gary hogyan tart előadást nagyon sok ember előtt:
„Soha nem távolodom el a belső középpontomtól, összhangban maradok önmagammal, aminek következtében összhangban maradok másokkal, egyáltalán a környezetemben mindennel.
Ez annyira megható számomra…mert úgy örülök, hogy ilyen útmutatásokban lehet részem, mint ez a fenti mondat is.
Egy új világ lehetősége
Megjelent bennem annak érzése, hogy milyen lenne egy olyan világ, melyben mindannyian a belső középpontunkból kapcsolódunk egymáshoz…
Megfelelés és jópofizás nélkül. Őszintén, egyszerűen.
Egy ilyen világban még csak takargatni való gondolataink se lennének egymás előtt.
Milyen tiszták és egyszerűek és valódiak lennének a kapcsolataink? Az összes kapcsoltunk.
Ugyanígy a munkák, és az egész életünk.
Senki kedvéért, és még a „vágyott másokhoz való kapcsolódás” kedvéért sem mondanánk semmi olyat, amit nem érzünk legbelül igaznak. És még csak helyeslően se bólogatnánk.
És pont ezáltal – hogy mindenki azt mondja, amit érez – tudnánk valóban megismerni egymást, és igazán összekapcsolódni. Olyan tisztán, ahogy szerintem mindannyian vágyunk rá.
Mielőtt ezt a blogot elindítottam, éreztem, hogy azzal, hogy leírom és megosztom a megéléseimet saját magamat is segítem abban, hogy a figyelmem még tartósabban azokra a dolgokra összpontosuljon, amelyeket igazán értékesnek érzek.
Most is ez történt. Magamat is emlékeztettem írás közben…
A végére pedig összeállt bennem “a kép másik része is”:
Abban a kiemelkedően jóleső, tiszta és őszinte beszélgetésben, amit a cikk elején említettem, azért éreztem magam olyan jól, mert akkor a Belső középpontomban voltam. Ott, azaz Itt lenni, pedig leírhatatlanul békés, nyugodt és jó érzés.
Ha úgy érzed, hogy tetszett, amit olvastál, akkor nagyon örülök neki, ha kedveled vagy esetleg megosztod.